Sofinland: Itt a vége, huss el véle, avagy milyen volt vagy épp milyen nem volt újból cserediáknak lenni

Talán még több reménnyel és nagyobb tervekkel indultam neki ennek az 5 hónapnak, mint 5 évvel ezelőtt annak a 11-nek, és tudjátok mit, nem lett sokkal másmilyenebb... Ezt nem kell feltétlen negatívan értelmezni, ez csupán tény, amihez az ember valahogy hozzáállhat; épp ahogy mondjuk felkel, vagy épp szép e az idő vagy sem; de a tényen magán mit sem változtat. Magadat kell formálni a tényhez és higgyétek el, én is midnen nap másként látom...

5 hónap elég ahhoz, hogy több szakaszt éljek meg, s így is történt... gyengülések és erősödések, örömök és meglepetések, semmittevések és cselekvések. A legjellemzőbb talán a lustálkodás volt, amit igyekeztem nyomós érvekkel alátámasztani, és előnyeit bizonygatni, miszerint soha többet az életemben nem lesz lehetőségem du. 5-ig aludni, mert dolgozni kell, s ott lesznek a gyerekek, s most használjak ki minden percet - még ha sokszor már 'sokak' is voltak ezek az üres percek, órák, napok, sőt hetek, és csak a fáradtságtól voltam fáradt és az unalomba unalmasodtam bele -, azt akartam, hogy egy életre előre és utólag pihenjem ki magam - azt hiszem sikerült. Milyen is volt egy ilyen nap? Délután 4-5 órakor szűk szemekkel és a lehető legfáradtabban a túlalvás miatt kinyitottam az ajtóm, ahol Silvia már kotyogóban csinálta az csakis olasz kávét pink szupermini naciban, pedig amilyen pöttöm, annyira vaskos, tömzsi lábai vannak és így még kisebbnek tűnik; s hátrafordul csupamaszatos szemüvegében - csak reggel használja, s mindegyis, hogy ujjlenyomatos, ő se lát ki a saját szemein valójában -, köszön, hogy 'Buon Giorno' borzasztó rekedtes hangon, én megismétlem ezt ugyan olyan hörgéssel; majd megkérdezi, hogy kérek-e én is - én több tejjel és cukorral iszom, mint ő -, s leülünk a kék kanapéra a nappaliban a fehér asztalkánkhoz és nem szólunk, csak néha nyöszörgünk, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy lehet, visszafekszünk inkább. Kész szenvedés. Ám néha erőt veszünk magunkon, s bemegyünk edzeni, hogy ha már így sem mentünk be az óráinkra, s amúgyis el lett cseszve a nap, akkor legalább csináljunk valamit, hogy ne teljen el ez a nap is semmittevéssel. Bár ez néha ott bukott meg, hogy ettünk, s tele hassal ugye 'nem lehet' edzeni. Én ezt a vissza-visszatérő korszakomat mindig hamarabb elhagytam - pontosabban én elhagytam, Silvia abban él szinte folyamatosan. Megvalósítottam egyetlen egy dolgot azokból, amiket terveztem: edzettem, méghozzá sokat. Valóban ez volt az életem pár hónapig, s ha lehet ilyen szépen fogalmazni, eléggé a szenvedélyem lett, komolyan, már hiányzik. Ezzel valahol a táncot szerettem volna pótolni és a vele együtt járó mozgásigényemet kielégíteni, s ha már okos nem leszek, legyek csinosabb. Aki tudja, hogy mennyire nem szeretek futni, s mennyire félek a futópadtól - mert gyorsabb, mint én vagyok, s leesek.. tudom, vannak gombok, de attól függetlenül, akkor is veszélyes :) -, nagyon meg lesznek lepődve, hogy megszerettem a futást, és a futópadot is megkedveltem. Annyit használtam az elliszis gépet - mindig azt képzeltem, hogy Anyámokat nézek, mert 20-25 perc egy rész -, amik pont a futópadokat mellett vannak, hogy egyszer végre bátorkodtam rálépni, s tetszett - többet nem is ellipsziseztem. Ezen felbuzdulva egyre több szerkentyűt kipróbáltam az edzőteremben - ha már egyszer fizettem érte ugye ;) -, s olyan rendszerességgel jártam edzeni, és annyira csak ez volt minden fontos elfoglatságom, mintha legalábis fizettek volna érte. Az eredmény, nos, HippoNövéremék ittléte alatt nemhogy edzeni nem lehetett, hanem többet is 'kellett' fogyasztani, így ott egy pici visszaesés történt, de amilyen kisétkű KisCarlám van, s AngliaiAndrisunk is nagyon hasonló életet élt, mint én - valahogy az idei cserediák széria ilyesmit termelt -, így mentettük a menthetőt, úgyhogy, az én félévem sikere egészen konkrétan rám nézve mérhető leginkább - valahogy vissza kell szereznünk az önbizalmunkat, hát kezdjük ott, ahol a legkvesebb a tennivaló, meg ami leghamarabb hoz sikert. Na jó, most nem kell egy szupermodellre gondolni - a X-lábamon sokat nem tudtam formálni :D -, a lényeg, hogy erősödtem, s formásodtam, s én mg vagyok elégedve magammal - .. nagyjából :D. A legjobban a vasárnapokat kedveltem az edzés szemponjából, mert este 10-ig nyitva volt a terem, s elég kevesen jártak le ilyen időben. Olyankor az egész öltöző az enyém volt szaunástul - tökéletesen beleillet magányos és magamnak való kis életembe -; ugyanígy a hétfői otthoni úszások és szaunázások. Hmmmm, de jó is volt rohanni haza, sokszor egyenesen odamentem, nem is a lakásba - s haza már csak a hótaposót és télikabátot vettem úgy csupaszon, hogy otthon vegyek forró fürdőt. Hihetetlen, hogy mindez csupán egy karnyójtásnyira tőlem! Péntekenként, Szombatonként csak leszaladtam abba a ruhában, amiben voltam - csak egy törölközöt kaptam fel -, megtettem 10 métert a szembeépületig, levetkőztem, s már az enyém is volt a medence és a szanuna, amiért otthon sokkal többet kéne megtennem, s tennem, és nem lenne benne a lakbérben. Ha szerencsém volt, még az az amerikai lány sem jött le hétfőn, vagy szerdán - esetleg csak később -, aki szinte mindig lent van egyedül, s akkor minden minden csak az enyém volt; csak magammal lehet magnak magamtól magamban... sosem szerettem egyedül lenni - könyörgök, még anyukám hasában sem voltam egyedül, s tudjátok, hogy nem alszom egyedül sem -, de megtanultam nem csak elfogadni, hanem élvezni az egyedüllétet. Azt hiszem, mostmár érdekes lesz, hogy igényelni fogom... Nem tudjátok, milyen jó egyedül lenni meztelenül a forró szaunában, s utána meztelenül úszni, s csak azt hallani, amit akarsz, s csak arra figyelni, amire akarsz, s senki nem zavar meg. Azt hiszem ezt hívják 'tartalmas időeltöltésnek magaddal', s erre ugyanolyan szükség van, mint, hogy másokkal is tartalmas időt tölts el. ...

Az edzős korszak kicsit másképp nézett ki: időben felkeltem - jó, hát egészen 10 és du. 2 között még váltakozhatott, de a dél volt a döntő, ha nem kellett suliba mennem -, s estefelé edzés, ami előtt vagy iskolában voltam, vagy szintén iskolában, de csak a jobb internet és a jobb gépek miatt :) Őszintén? Eléggé kiesett ez az időszak - azt hiszem, túl sokat sikerült magammal lennem, és túlságosan egyforma volt minden nap. Sokszor összefutottam ismerősökkel az edzőteremben, de én csak pár szót beszélgettem velük, Silvia kicsit másképp tett, ami legalább biztosította az egsézséges lenézésem és szórakoztatásom - főleg addig, amíg nem volt zeném -, mert ő gyakorlatilag azért járt edzeni, hogy még ott is beszéljen. Amint meglátott egy ismerőst, melléállt, elkezdett vele diskurálni, pár perccel később már le is ült, s sokszor úgy mentem oda hozzá, hogy akkor én így mennék, majd otthon találkozunk - erre még mondott valami olyasmit, hogy igen, még ő is csinál ezt-azt; ja, persze -, de előtte is kizárólag sétált a futópadon, s a karizomgyakorlatai is annyiban merültek ki, hogy keresett magának egy pár könnyű súlyzót kedvetlenül, s egyesével emelgette fel a melle magassába kb. 10szer a súlyokat, aztán meg is unta, elment lenyújtani azt a sokmindent, amit tett. Egyszer kérdeztem rá, hogy hasismot nem szokott-e, mert ő panaszkodott annyit, hogy milyen sokat hízott főleg a hasára - s ennek megfelelően már csak olyan terhes felsőket vesz, amiről sokan azt hiszik, hogy divatos; s valóban mutatott képet még az előző nyárról, s az első pillanatban én sem tudtam visszafogni a megdöbbenésem; s mondtam is neki, hogy most sem kövér, de na, akkor nagyon csinos volt -, de nem, nem szokott hasizomerősítő gyakorlatokat végezni. ...

Ami az egyik legjobb volt ebben a fél évben, az az, hogy szerencsére minden utazás megvalósult, ami tervezve volt: tesómék meglátogattak, Carlám is eljött hozzám, és Andrissal csereüdültettük egymást, s próbáltuk a csereországjainkból a legjobbat nyújtani, úgy mint én plédául: Hesburger

(a legélegedettebb arckifejezés), befagyott tó márciusban, olimpiai stadion - ami nekünk körülbelül soha nem lesz -, fél-fél liter fagyi együltünkben - de csak mert el kellett felezni; de volt, hogy 2 litert feleztünk el, így 1-1 liter akkor -, önkiszolgálós könyvtár, Suomenlinna, mint a békeszigete, lazacos-tejszínes tészta kaporral, de még sorolhatnám... A többieknek is természetesen igyekeztem a legjobbat kihozni az országból és az időből is :) A Hesburger Attila tetszését nyerte meg a legjobban

(elégedett fogyasztók) (és

én lehetnék a Hesburger reklámarca, egyértelmű)- ha persze nem számítjuk a malévos sajtosszendvicset, s az első repülős élményét :) -

itt is egy nagyon elégedett vásárló -, s Carlának is ígértem még havat (, hamut nem :$) - de azért találtunk ;) Még az itt rendezett 'bénasági versenyt' is megnyertem - a kis 'csapatunk' minden nap elmesélte, hogy 'ki esett el majdnem ma is' közülük, s ezt pont olyan beleéléssel és gyerekes büszkeséggel mesélték, mintha arról lett volna szó, hogy ki miben jeleskedett aznap az iskolában, s miből hozott haza 5-öst. Szánalom. De ami azt illeti, nevezés nélkül is megnyertem, mert én nem csak majdnem, hanem el is estem a szigeten (Suomenlinna) 3-szor is, s egyiket sem egyedül - rossz hatással voltak rám magyar barátaim :) Számomra ez azért vicces, mert nagyon rég nem estem el, s azt hittem, hogy síelésen kívül lehetetlen ennyire ügyetlennek lenni. Először Andrisunkkal történt meg, ami már csak azért is lesz emlékezetes, mert mind a ketten elestünk fél órán belül 2-szer, szépen, egyenletesen elosztva az elesések közötti időt a fél órában. Már a 3-at sem hittük el, nem hogy a 4-et. Carlámmal pedig a tengerbe sikerült beleesnem félig-meddig, de ezekről és az összes élményeimről a 'vendégeimmel' a 'képblogjaimban' értesülhettek, s láthatjátok a kis történeteinket (facebook-on hamarosan). Csak annyiban, hogy refeláljak Andris barátunk blogjára, miszerint az angliai eseményekről én fogok tudosítani a bologomban - és kedvesen oda is illeszetette címet -, így pár sort írnom kell - bár a képblog lesz olyan részletes, mint az ő ittlétéről készült. Hogy rögtön 'kijavítsam' az egyetlen kis megjegyzését, miszerint London 'talán picit jobban tetszett'; nos, London lenyűgöző, de azt hiszem, az elhagyatott tengerparttól voltam a legjobban elragadtatva, az üres, mégis hangos, zenés, villogó, színes játéktermek kontrasztjától - ha csak nem számítjuk a Big Ben-t magát, ami iránt valami különös vonzalmam van, az tény.

Élveztem, hogy tanultam április végén-május elején, mivel szabadkezet adtak az esszéválasztásban (szociolingvisztika), így végre volt lehetőségem kutatni, saját kérdőívet csinálni és elemezni a saját eredményeimet; érezni, hogy a project az enyém. Azért élveztem annyira, mert magamnak csináltam - nem kellett volna ennyi energiát belefektetnem, ha csak az itteni tanulmányaimat nézzük, átengedtek volna, szinte ha akármit is írok -, valóban engem érdekelt a végeredmény, s saját magamra akartam büszke lenni úgy, hogy csak én mondom magamnak - talán ez is a magányos kis életemből fakad... Épp most kaptam pár szavas összegzést, s aszerint is izgalmas és tetsztős lett a munkám. (Végre valami pozitívum). S most nem maradt más, csak az utolsó napok élvezése... bár már szép az idő, s tegnap megjártam az 'én kis szigetecském', mennék már haza, mert elég volt a semmitettevésből, szeretném tovább csinálni az életem; azt hiszem tudom mi a következő lépés - szerencsére volt elég időm több ötlettel is előállni, s hálás vagyok, hogy volt lehetőség mindegyik kibontakoztatására magamban, s átlátására -, mostmár a további alakulásokhoz tettek kellenek, s csak akkor tudok többet, hogy mit hogy, s mint lehet, s ahhoz mérten újra megálmodni a következő lépéseket. Ugyanakkor egyre nyugtalanabb is vagyok, mert pénzem szűkében vagyok - nem mintha folyamatosan nem voltam, s lennék abban, s mindent nem 2-szer, hanem 3-szor meggondolni, hogy kiadjak-e bármire; nem, nem panaszkodni akarok, mert a legfontosabb az volt mindig is, hogy lássak, minél többet lássak, mert az nem feltétlen pénztől függ, s pláne nem feltétlen sok pénztől -, s munkába kell állnom, különben nem tudom mi lesz - igen, ez a legjobb megfogalmazás: nem tudom mi lesz. ... Tovább kell tanulnom, s többet kell dolgoznom, de nem bánom, csak fele ilyen kedvesek, s segítőkészek legyenek a tanárok, mint itt. Két órára jártam végül rendszeresen, de az a két tanár elragadó volt, mindig mosolyogtak, s még ők kérdezték a kurzus végeztével, hogy ugye élveztük az órákat. Hihetetlen.

A finneket nem fogom sajnálni, teljesen unszimpatikusakká váltak a számomra. A zárkózottságuk átváltott nálam képmutatásba. Az, hogy 'csak azért mosolygunk, hogy barátságosak legyünk, de juj, ha a barátom akarsz lenni, bocsi, azt már nem, és nincs mosoly' - fúj, ez gusztustalan. Lehet, hogy jobb az oktatásuk, tisztábbak és kényelmesebbek a tömegközlekedési eszközeik, nem hallani politikai ócsárolásról és itt még egy boltirakodó is annyit keres, mint nálunk egy bankár, nem akarnék többet köztük lenni. ... Náluk csak az észtek a rosszabbak, 'köszönhető' ez a vélemény az észt lakótársamnak, aki semmilyen udvariassági formát nem ismert. Azok az aprócska incidensek, amik még az első 2 hónapban megtörténtek, semmi nem volt ahhoz képes, hogy ideköltöztette a férjét Egyiptómból március elején se szó, se beszéd - s 'elfelejtett' szólni, hogy nem csak vendég lesz, hanem itt fog élni 2 és fél hónapot. Még csak azt az egyszerű és magától érthetődő kérdést sem tette fel, hogy mi beleegyezünk-e - ha már egyszer mi fizetjük a lakbért, s mi élünk ott hivatalosan. Undorító volt, hogy még így is valamikor áthozta az öccsét, s így teljes mértékben az ő csalédi fészke lett az elvileg mi lakásunk - mert a macskáról se feletkezzünk meg. Minden nap arra keltem, hogy többfogásos reggelit csinál Hippo a férjének - mert jaj, szegény, az ő gyomra nem yoghurthoz van szokva -, s a folyamatos macskanyávogásra, mert enni azt alig kapott szegény. Folyamatosan, a nap 24 órájában főztek, ettek és dagadtak - Hippo szemmel láthatóan kövérebb lett -, és persze a mosogatással napokat vártak, vegyszereket sem vettek, s takarítani is csak módjával. Volt olyan, hogy nem vettek macskaalmot sem, hanem újságpapírt tettek a macska vödrébe, s gondolhatjátok milyen macskaszarszagban enni, élni - az ajtóm folyamatosan csukva volt, s a lehető legkevesebbet érintkeztem velük. Még az a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy nem egyedül kellett tűrnöm mindezt, hanem Silviával - bár a 'bulikirálynőnk' nem sokat tartózkodott otthon, még az is megeesett, hogy napokig csak átöltözni járt haza esténként az egyik buliból a másikba szó szerint. Azonban annyira megelégeltem a dolgot mostanra, hogy Angliából hazajövet köszönés nélkül megkérdeztem, hogy vettek-e WC-papírt, mert már megint nincs, s Silviával már 4 alkalommal mi vettünk; erre még persze neki állt feljebb, hogy 'csak' 3 napja nincs, s ő úgy van vele, hogy nem alkalmakat számolunk, hanem az vesz, aki épp észreveszi - jah, de érdekes, ő biztos nem lát jól -, s aztám még a férje is beleszólt, hogy ő, egyiptomiként nem is használ WC-papírt - na, ha ez valóban így van, akkor nagyon gusztustalanok. Másnap boldog meglepetésemre elköltöztek - persze otthagyták a mosatlant és a szemetesük. Azóta egyszer hallottam Hippo-t visszajönni, 10 percig pakolni - még elvitt pár dolgot. Remélem többet nem látom őket. Sokkal kellemesebb így a lakás. María is csak egyedül van, a fiúk Portugáliában nyaralnak, Lila pedig Oroszországban. Olyan jó volt tegnap előtt 3-masban a balcony-n vacsorázni 10-kor, amikor még világos volt, s hagyni, hogy ránk esteledjen. Sütöttem 'gyors sütit', s másnap reggel is olyan jó volt kiülni, s a napon reggelizni, ami valóban már tűz. Mióta visszajöttem Angliából, nem kell kabátot vennem - de még pulcsit sem -, s élvezem, hogy szandálban lehet járni. Tegnap nagyon nagyon jó volt egyedül bejárni a szigetet és fényes, zöld képeket készíteni - nem bántam annyira, hogy nem csupaszok már a fáim, s nem siettem haza a hétfői szaunázásomra, s úszásomra sem; ha szép idő van, ki kell használni; szombaton úgyis élvezkedhettem megint egyedül egy darabig, míg nem jött az amerikai (akiről más egyebet nem is tudok). Csütörtökön Silvia elutazik Frankfurtba az egyik spanyol udvarlójához - tudjuk miért, teljesen nyílvánvaló -, de pénteken már itt is lesz Lilám, úgyhogy remélem még biciklizünk erre-arra, s ezen a szombaton nem egyedül megyek bolhapiacozni. ... Vicces, hogy az iskolában itt hagytam abba az írást, mert hazasiettem vacsorát főzni a lányoknak (nagyon egészségesen élünk - no meg húsmentesen -, brokkolis-fokhagymás tészta

) - amit megint csendesen, gyertyafényesen az erkély-teraszon fogyasztottunk el... >

Csak annyit hagy kezdjek el mesélni, hogy milyen érdekes volt látni a természet nagy alakulásait, változásait. A legjobban az erdőn vettem észre, a vasútállomás felé. Sokkal szívesebben jártam vonattal, s nem csak azért, mert gyorsabb, hanem az a kis erdei séta akármilyen napszakban, akármilyen időben feldob és gyönyörködtet... Amint átlépem a legelső óriásfenyő képzeletbeli határvonalát, s kijelenthettem, hogy az erdőben vagyok, máris azt éreztem, hogy máris a közepén vagyok, teljesen körülvesz, átölel, s abban a pillanatban hallom a madarakat, s legfőképpen érzem az erdő illatát. Különösen eső idején - valahogy a víz jobban oldja az erdő-illat kapszulákat. Imádom. Rövid kis út, és mindig sajnálom, hogy olyan gyorsan végig értem rajta; de néha megáltam, s megállok bámészkodni, s mosolyogva szívom magamba a frissességét.