Így, hogy rendszert csináltam az életemben, így gyorsabban telnek a napok. 9-re húzom az ébresztőt, hogy mindig feleslegesen bemenjek a titkárásgra elintézni azt az egyetlen egy papírt, ami a félévem érvényessé tételéhez kell - ebben az utóbbi 2 napban egyáltalán nem is számítottam siekerre, de holnap már nagyon jó lenne, ha elintéződne, mert ez már nevetséges, nem kicsit. Tehát, tudom, hogy nem kell felkelnem, de jobb ez így; hogy visszaszokok egy viszonylag még mindig laza rendszerhez - de legalább rendszer.
Bemegyek, képeket töltök fel, albumokat szerkesztek, s leveleket írogatok. Azért is az iskolában használom a gépeket, mert azokon lehet zenét is hallgatni, miközben használom a facebook-ot ;) Mert hát azért nagyon is kell a zene - annak ellenére, hogy mennyire dícsértem az előző bejegyzésemben a csöndet; az egy kellemes tapasztalat volt, de az az igazság, hogy valójában nem tudok zene nélkül élni :) -, s mióta Silvia visszajött, a természet hangja sincs már meg miután ő felkel. S tényleg jó, hogy el 'kell' készülnöm, s el 'kell' itthonról mennem, mert különben visszatérne a lustálkodós életformám. Helyette nagyon is aktív vagyok. Eddig bent edzettem, most inkább a jódiő adta szabadban végezhető tevékenységeket csinálom. Még napoztam is, de csak amiatt, hogy feltöltődjek napenergiával, amúgy sosem tudok lefeküdni csak úgy a napra. Ez nekem sosem ment. Ebben egy cseppet sem vagyok nő. Még így is nagyon izgága voltam a kiterített hatalmas hálózsákomon. Hogy lehet csak úgy feküdni a napon? Én pár percenként döntöttem úgy, hogy ülök, nem is, inkább fekszek, á, nem, ülök... Azonban nem hittem volna, hogy 2 óra alatt sikerül valamennyire is 'viccesen' lebarnulnom, de egy kicsit igen. Még kijavítható. Úgy kell csinálnom, hogy amint szép idő van, gyorsan mesztelenül színt kell kapnom, mert a legelső és a második alkalomnál barnulok a legtöbbet, utána már nem annyira. Tehát, ha az első napozást 'elrontom', akkor azon nehezen tudok változtatni, vagy csak jövőre próbálhatom meg újra :) De olyan gyenge itt a nap, hogy nem rontottam még el semmit. :) Vagy csak annyira fehér voltam, mert némi barnulással még csak most látom az 'átlagos' téli fakultságom. ... Jajj, de jó volt azóta még pár alkalommal élvezni a szanunázást is - bár a meleg miatt nem mindig volt kedvem még melegebbe mennem, ha úgy is tökéletesen jól éreztem magam -, s az úszást. Pénteken pont úgy történt minden, ahogy szokott. Csak az amerikai lány volt, de nem maradt sokáig, s megint az 'enyém' lett a medence, a szauna... Hétfőn többen voltak, de én később mentem le, hogy a végére újra egyedül maradhassak ;) .. jaj, és most jöttem rá, hogy pont lemaradtam ... nem baj, úgyis fanatikus megszállottja vagyok, nem lehetek ott minden egyes alkalommal. ... Sőt, bicikliztem is végre. María bicikliét kaptam meg vasárnapra, amin kiderült, hogy nincs fék; vagyis nem fékez, csak lelassít, de azt is nagyon lassan - ha a pedált visszafeszítem, mint a jó régi bicikliknél. És váltó sincs rajta, ami csak abban kellemetlen, hogy befelé a városba szinte csak gurultam, s már akkor tudtam, hogy ennek megfelelően kínkeservesen fogok hazajönni, mert felfelé fog vezetni az utam. Pedig még a gurulásban is elfáradtam, mert annyira izgultam, hogy meg tudjak állni, s folyamatosan fékeztem; mert ráadásul olyan magasan van az ülés, hogy nem ér le a lábam, csak úgy tudok megállni, ha leugrok. Ez a folyamatos izgalom nagyon lefárasztott. Azonban a hazafelé út nem volt annyira nehéz, mint gondoltam, sőt, az öröm erőt adott, az öröm, hogy milyen jól nézek majd ki :) És még tekertem volna tovább, ha a fenekem is úgy gondolta volna. Biciklizés közben megint a finneken gondolkodtam, s megint rájöttem valamire velük kapcsolatban: nem tudják mi az a város, pláne nem nagyváros. Helsinki olyan, mint egy vidéki város; könyörgöm, egy ország fővárosa nem állhat csak erdőkből. Még a központ is csak csak fákból áll, ami nagyon szép dolog, meg tudjuk, hogy mennyire környezetbarátok - s mióta láttam a 11 óra című dokumentumfilmet, azóta én is minden fára úgy nézek mint egy 'millió gallon vizet tudó raktározó', s a földcsuszamlás ellen kellenek -, de egy város az akkor sem erdő. Egy városban emberek laknak, és nem állatok - vagy ebbe inkább ne menjünk most bele... Eddig is tudtam, láttam, de így, hogy már minden zöld - mert az összes fa levelet hozott és a fenyőkről elolvadt a hó -, hogy a 'csupafehérséget' felváltotta a 'csupazöld', s testközelben tettem meg az utam a belvárosba, így igazán megbizonyosodhattam arról, hogy a finnek nem tudják mi az város. Nézzétek meg ti is.

Szerintetek így néz ki egy belváros? Én úgy vagyok vele, hogy az a város, amelyik használt -nem az én alapötletem, de sokat gondolkodtam rajta. Budapest azért város, mert azt használják, nyüzsögnek, élnek benne! Az a jó, hogy olyan sokarcú, s emberek vannak benne, s él. A vidék meg azért vidék hogy odamenjünk élvezni a zöldet, a nyugalmat, a csöndet. Én szeretem a vidéki városokat, de egy nagyváros legyen más. Helsinki nem más, ugyan olyan, mint egy másik város. Nincs arca, nincs különlegessége - ha csak pont nem az, hogy nincs neki. A nagy fehér templom akárhol máshol is lehetne, s még a Suomenlinna-t se ők, hanem a svédek építették. ... Jó, a külváros, ahol élek, legyen ilyen, sőt, szuper, hogy ilyen, de a belváros?!

Én így látom...

A természet változásainál hagytam abba, s ott is folytatnám... Megéltük a nem rövid telet, amit nem használtunk ki kellően, mert túl hideg volt; bár mindig szemeztem az óriás korcsolyapályával a nagy vasútállomás mellett, hogy majd Carlával elmegyünk, de akkora pont már nem volt meg - de már az is április közepe volt, s azt hittük, sosem jön el az olvadás pillanata... Ezen a héten meg tavasz nélkül köszöntött be a nyár, tegnap este a tavasz, 20 fokra csökkent le az eddigi 25, 26, néha 28 fok, s most felhős, melankólikus idő van; a fantasztikus idő után nem bánom, az időjárásnak mindenfélének kell lennie... Sok időt a szabadban töltöttem, s a legklasszabb az volt benne, hogy megtehettem. Egyébként sem kell az időt néznem, nem kell másokhoz alkalmazkodnom, még társaságba is csak akkor kell lennem, amikor én azt úgy kívánom. Olyan jó a csöndes lakás, csak a billenytyűkattogás keveredése az erdő hangjaival. Így valóban azt érezhetem, hogy nincs más, csak én a természetben... egyedül benne, pedig sosem voltam kifejezetten az a természet párti. A természetben levést családi nyaralásokkal, osztálykirándulásokkal párostítottam mindig is, sosem akartam benne egyedül lenni, s egyedül élvezni - még a Margit-szigetre se mennék ki egyedül ... Zenét is ritkán hallgatok, mert olyan jó ez a csend, mert ez az.. Pesten hiába vagyok én csendben, akkor is hallom, ahogy a szomszéd lubickol a kádban, s a beteg nő krákogva fogat mos; ott azért igyekszem bárhogy zajt csinálni, hogy elnyomjam más zaját, csakhogy a saját zajkeltésemben egyedül lehessek... Bár persze néha kell a zene, hogy más hangulatba hozzon, vagy épp azt írja le, amilyenben az adott pillanatban vagyok... De arról is én döntök, hogy mikor és mit akarok hallani... csak most annyira élvezem a természet természetes zenéjét és látványát. Tegnap elmentem az erdőbe sétálni, ami a vasútállmomás és a lakás között van, de zavartak mások, s némi üldögélés és elmélázás után rájöttem, hogy az én lakásom egy erdőben van, arra néz az ablakom is, s ha kiülök a teraszra, akkor is az erdőben vagyok, s nincs is más, akit látnék, hogy velem lenne benne. Így hazamentem, s kijöttem a teraszra, s úgy örültem neki, mintha először láttam volna, hogy itt ilyen is van. ... Olyan furcsa, hogy csak akkor érzed az illatát, ha kihajolsz a teraszon, de akkor abban a pillanatban magába szippant, pedig valójában te szippantasz bele. Még nem jöttem rá, hogy miért csak akkor érzem, de mulatságos ezzel játszani. Egy dolog azonban mégis jó volt a padon ülve tegnap. Ott az út miatt jobban lehet az árnyékokat látni, ahogy a szél fújja a fákat, s minden mozog. Sok apró árnyfolt. Ettől él az erdő. Segít benne a nap, segít benne a szél, de az árnyékoktól mozog. Tetszett. ... S annyi, de annyi zöld van. Hiába fókuszálok egy pontra, megannyi különböző zöldet látok egyszerre. Azt hiszem az élénk zöld illik a legjobban ehhez az élénk kék éghez. Jól kiegészítik egymást. ... Tegnap esett az eső - nincs is jobb dolog egy meleg zivatarnál, ezzel mindenki egyet érthet. Nincs romantikusabb, szenderítőbb, de élénkítőbb, borzongatóan üdítő. Egyszer sétáltam át az erdőn eső után, de akkor tetszett a legjobban. A színek élénken lettek sötétebbek az eső után, erőteljesebbek, teltebbek, élettel telibbek; s az az illat, az az illat... kár, hogy nem zárhatom üvegbe, s nem vihetem el magammal. Rájöttem, hogy az erdőillat esőcseppekben oldódik a legjobban.
Ebben a maradék kis időben itt valóban azt tehetem, amihez csak épp kedvem van, s ez a szabadság... ez néha kezelhetetlen a számomra, mert pont a kötelezettség érzését kelti bennem, hogy 'most használjam ki a szabadságot, mert ki tudja, mikor lesz ilyen legközelebb' - érdekes ebben is felszólítás van... Nem is tudom, hogy lehet-e abszolút szabadságot érezni... Mindenesetre, örülök, hogy csakis számomra kellemes dolgokat 'kell' végeznem, s legfőképpen azokat is azért, mert én szeretném. Azokat a dolgokat teszem meg, amiket mindig megszeretnék, ha időm lenne - hát most itt van akkor az idejük. 'Kötelező szabadságos elfoglaltságok'. Eddig panaszkodtam, hogy megtehessem őket.. de még most is, annyi időm van, hogy nem kell velük igyekeznem; ha épp nincs kedvem megtenni ezt, vagy azt, megteszem holnap, vagy holnapután. Úgyis megfogom, mert szeretném - ezt is leültem megírni, mert úgy tartotta kedvem -; s nem baj, ha csak a zöld fákat van kedvem bámulni, s főzni valami finomat, vagy csak csöndben ülni... szinte sosem ültem még csöndben sokáig..

De itt van néhány kép összehasonlításul a szélsőséges időknek minálunk, hogy ti is lássátok, amiket én..

Egy kocsi a sok közül, amiket nem használtak...

S érdekes dolgok bukkantak elő a hó olvadásával az erkélyünk alatt, 2 kiló kenyér, egy tükör, némi szemét...

Itt a kilátás az erkélyről...

Itt a kis utcánk és a rengeteg bicikli...

A középső épület a mi házunk...

A lefelé vezető út a házunktól a megállókig, s az erdőhöz...

..ahol a téli korcsolyapálya is átalakult idővel kosárlabda-, ill. focipályává...

A szépséges fehér templomom, ami kék éggel vakítóan gyönyörű...

(bár, épp itt fordítva alakult az ég színe...)

(a hófedte fákkal még izgalmasabb látvány, hogy minden csupa fehér...)

S itt van a szigetecském is, ami szintén sok változáson ment át...

...most is épp elkezdett esni...

Talán még több reménnyel és nagyobb tervekkel indultam neki ennek az 5 hónapnak, mint 5 évvel ezelőtt annak a 11-nek, és tudjátok mit, nem lett sokkal másmilyenebb... Ezt nem kell feltétlen negatívan értelmezni, ez csupán tény, amihez az ember valahogy hozzáállhat; épp ahogy mondjuk felkel, vagy épp szép e az idő vagy sem; de a tényen magán mit sem változtat. Magadat kell formálni a tényhez és higgyétek el, én is midnen nap másként látom...

5 hónap elég ahhoz, hogy több szakaszt éljek meg, s így is történt... gyengülések és erősödések, örömök és meglepetések, semmittevések és cselekvések. A legjellemzőbb talán a lustálkodás volt, amit igyekeztem nyomós érvekkel alátámasztani, és előnyeit bizonygatni, miszerint soha többet az életemben nem lesz lehetőségem du. 5-ig aludni, mert dolgozni kell, s ott lesznek a gyerekek, s most használjak ki minden percet - még ha sokszor már 'sokak' is voltak ezek az üres percek, órák, napok, sőt hetek, és csak a fáradtságtól voltam fáradt és az unalomba unalmasodtam bele -, azt akartam, hogy egy életre előre és utólag pihenjem ki magam - azt hiszem sikerült. Milyen is volt egy ilyen nap? Délután 4-5 órakor szűk szemekkel és a lehető legfáradtabban a túlalvás miatt kinyitottam az ajtóm, ahol Silvia már kotyogóban csinálta az csakis olasz kávét pink szupermini naciban, pedig amilyen pöttöm, annyira vaskos, tömzsi lábai vannak és így még kisebbnek tűnik; s hátrafordul csupamaszatos szemüvegében - csak reggel használja, s mindegyis, hogy ujjlenyomatos, ő se lát ki a saját szemein valójában -, köszön, hogy 'Buon Giorno' borzasztó rekedtes hangon, én megismétlem ezt ugyan olyan hörgéssel; majd megkérdezi, hogy kérek-e én is - én több tejjel és cukorral iszom, mint ő -, s leülünk a kék kanapéra a nappaliban a fehér asztalkánkhoz és nem szólunk, csak néha nyöszörgünk, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy lehet, visszafekszünk inkább. Kész szenvedés. Ám néha erőt veszünk magunkon, s bemegyünk edzeni, hogy ha már így sem mentünk be az óráinkra, s amúgyis el lett cseszve a nap, akkor legalább csináljunk valamit, hogy ne teljen el ez a nap is semmittevéssel. Bár ez néha ott bukott meg, hogy ettünk, s tele hassal ugye 'nem lehet' edzeni. Én ezt a vissza-visszatérő korszakomat mindig hamarabb elhagytam - pontosabban én elhagytam, Silvia abban él szinte folyamatosan. Megvalósítottam egyetlen egy dolgot azokból, amiket terveztem: edzettem, méghozzá sokat. Valóban ez volt az életem pár hónapig, s ha lehet ilyen szépen fogalmazni, eléggé a szenvedélyem lett, komolyan, már hiányzik. Ezzel valahol a táncot szerettem volna pótolni és a vele együtt járó mozgásigényemet kielégíteni, s ha már okos nem leszek, legyek csinosabb. Aki tudja, hogy mennyire nem szeretek futni, s mennyire félek a futópadtól - mert gyorsabb, mint én vagyok, s leesek.. tudom, vannak gombok, de attól függetlenül, akkor is veszélyes :) -, nagyon meg lesznek lepődve, hogy megszerettem a futást, és a futópadot is megkedveltem. Annyit használtam az elliszis gépet - mindig azt képzeltem, hogy Anyámokat nézek, mert 20-25 perc egy rész -, amik pont a futópadokat mellett vannak, hogy egyszer végre bátorkodtam rálépni, s tetszett - többet nem is ellipsziseztem. Ezen felbuzdulva egyre több szerkentyűt kipróbáltam az edzőteremben - ha már egyszer fizettem érte ugye ;) -, s olyan rendszerességgel jártam edzeni, és annyira csak ez volt minden fontos elfoglatságom, mintha legalábis fizettek volna érte. Az eredmény, nos, HippoNövéremék ittléte alatt nemhogy edzeni nem lehetett, hanem többet is 'kellett' fogyasztani, így ott egy pici visszaesés történt, de amilyen kisétkű KisCarlám van, s AngliaiAndrisunk is nagyon hasonló életet élt, mint én - valahogy az idei cserediák széria ilyesmit termelt -, így mentettük a menthetőt, úgyhogy, az én félévem sikere egészen konkrétan rám nézve mérhető leginkább - valahogy vissza kell szereznünk az önbizalmunkat, hát kezdjük ott, ahol a legkvesebb a tennivaló, meg ami leghamarabb hoz sikert. Na jó, most nem kell egy szupermodellre gondolni - a X-lábamon sokat nem tudtam formálni :D -, a lényeg, hogy erősödtem, s formásodtam, s én mg vagyok elégedve magammal - .. nagyjából :D. A legjobban a vasárnapokat kedveltem az edzés szemponjából, mert este 10-ig nyitva volt a terem, s elég kevesen jártak le ilyen időben. Olyankor az egész öltöző az enyém volt szaunástul - tökéletesen beleillet magányos és magamnak való kis életembe -; ugyanígy a hétfői otthoni úszások és szaunázások. Hmmmm, de jó is volt rohanni haza, sokszor egyenesen odamentem, nem is a lakásba - s haza már csak a hótaposót és télikabátot vettem úgy csupaszon, hogy otthon vegyek forró fürdőt. Hihetetlen, hogy mindez csupán egy karnyójtásnyira tőlem! Péntekenként, Szombatonként csak leszaladtam abba a ruhában, amiben voltam - csak egy törölközöt kaptam fel -, megtettem 10 métert a szembeépületig, levetkőztem, s már az enyém is volt a medence és a szanuna, amiért otthon sokkal többet kéne megtennem, s tennem, és nem lenne benne a lakbérben. Ha szerencsém volt, még az az amerikai lány sem jött le hétfőn, vagy szerdán - esetleg csak később -, aki szinte mindig lent van egyedül, s akkor minden minden csak az enyém volt; csak magammal lehet magnak magamtól magamban... sosem szerettem egyedül lenni - könyörgök, még anyukám hasában sem voltam egyedül, s tudjátok, hogy nem alszom egyedül sem -, de megtanultam nem csak elfogadni, hanem élvezni az egyedüllétet. Azt hiszem, mostmár érdekes lesz, hogy igényelni fogom... Nem tudjátok, milyen jó egyedül lenni meztelenül a forró szaunában, s utána meztelenül úszni, s csak azt hallani, amit akarsz, s csak arra figyelni, amire akarsz, s senki nem zavar meg. Azt hiszem ezt hívják 'tartalmas időeltöltésnek magaddal', s erre ugyanolyan szükség van, mint, hogy másokkal is tartalmas időt tölts el. ...

Az edzős korszak kicsit másképp nézett ki: időben felkeltem - jó, hát egészen 10 és du. 2 között még váltakozhatott, de a dél volt a döntő, ha nem kellett suliba mennem -, s estefelé edzés, ami előtt vagy iskolában voltam, vagy szintén iskolában, de csak a jobb internet és a jobb gépek miatt :) Őszintén? Eléggé kiesett ez az időszak - azt hiszem, túl sokat sikerült magammal lennem, és túlságosan egyforma volt minden nap. Sokszor összefutottam ismerősökkel az edzőteremben, de én csak pár szót beszélgettem velük, Silvia kicsit másképp tett, ami legalább biztosította az egsézséges lenézésem és szórakoztatásom - főleg addig, amíg nem volt zeném -, mert ő gyakorlatilag azért járt edzeni, hogy még ott is beszéljen. Amint meglátott egy ismerőst, melléállt, elkezdett vele diskurálni, pár perccel később már le is ült, s sokszor úgy mentem oda hozzá, hogy akkor én így mennék, majd otthon találkozunk - erre még mondott valami olyasmit, hogy igen, még ő is csinál ezt-azt; ja, persze -, de előtte is kizárólag sétált a futópadon, s a karizomgyakorlatai is annyiban merültek ki, hogy keresett magának egy pár könnyű súlyzót kedvetlenül, s egyesével emelgette fel a melle magassába kb. 10szer a súlyokat, aztán meg is unta, elment lenyújtani azt a sokmindent, amit tett. Egyszer kérdeztem rá, hogy hasismot nem szokott-e, mert ő panaszkodott annyit, hogy milyen sokat hízott főleg a hasára - s ennek megfelelően már csak olyan terhes felsőket vesz, amiről sokan azt hiszik, hogy divatos; s valóban mutatott képet még az előző nyárról, s az első pillanatban én sem tudtam visszafogni a megdöbbenésem; s mondtam is neki, hogy most sem kövér, de na, akkor nagyon csinos volt -, de nem, nem szokott hasizomerősítő gyakorlatokat végezni. ...

Ami az egyik legjobb volt ebben a fél évben, az az, hogy szerencsére minden utazás megvalósult, ami tervezve volt: tesómék meglátogattak, Carlám is eljött hozzám, és Andrissal csereüdültettük egymást, s próbáltuk a csereországjainkból a legjobbat nyújtani, úgy mint én plédául: Hesburger (a legélegedettebb arckifejezés), befagyott tó márciusban, olimpiai stadion - ami nekünk körülbelül soha nem lesz -, fél-fél liter fagyi együltünkben - de csak mert el kellett felezni; de volt, hogy 2 litert feleztünk el, így 1-1 liter akkor -, önkiszolgálós könyvtár, Suomenlinna, mint a békeszigete, lazacos-tejszínes tészta kaporral, de még sorolhatnám... A többieknek is természetesen igyekeztem a legjobbat kihozni az országból és az időből is :) A Hesburger Attila tetszését nyerte meg a legjobban (elégedett fogyasztók) (és én lehetnék a Hesburger reklámarca, egyértelmű)- ha persze nem számítjuk a malévos sajtosszendvicset, s az első repülős élményét :) - itt is egy nagyon elégedett vásárló -, s Carlának is ígértem még havat (, hamut nem :$) - de azért találtunk ;) Még az itt rendezett 'bénasági versenyt' is megnyertem - a kis 'csapatunk' minden nap elmesélte, hogy 'ki esett el majdnem ma is' közülük, s ezt pont olyan beleéléssel és gyerekes büszkeséggel mesélték, mintha arról lett volna szó, hogy ki miben jeleskedett aznap az iskolában, s miből hozott haza 5-öst. Szánalom. De ami azt illeti, nevezés nélkül is megnyertem, mert én nem csak majdnem, hanem el is estem a szigeten (Suomenlinna) 3-szor is, s egyiket sem egyedül - rossz hatással voltak rám magyar barátaim :) Számomra ez azért vicces, mert nagyon rég nem estem el, s azt hittem, hogy síelésen kívül lehetetlen ennyire ügyetlennek lenni. Először Andrisunkkal történt meg, ami már csak azért is lesz emlékezetes, mert mind a ketten elestünk fél órán belül 2-szer, szépen, egyenletesen elosztva az elesések közötti időt a fél órában. Már a 3-at sem hittük el, nem hogy a 4-et. Carlámmal pedig a tengerbe sikerült beleesnem félig-meddig, de ezekről és az összes élményeimről a 'vendégeimmel' a 'képblogjaimban' értesülhettek, s láthatjátok a kis történeteinket (facebook-on hamarosan). Csak annyiban, hogy refeláljak Andris barátunk blogjára, miszerint az angliai eseményekről én fogok tudosítani a bologomban - és kedvesen oda is illeszetette címet -, így pár sort írnom kell - bár a képblog lesz olyan részletes, mint az ő ittlétéről készült. Hogy rögtön 'kijavítsam' az egyetlen kis megjegyzését, miszerint London 'talán picit jobban tetszett'; nos, London lenyűgöző, de azt hiszem, az elhagyatott tengerparttól voltam a legjobban elragadtatva, az üres, mégis hangos, zenés, villogó, színes játéktermek kontrasztjától - ha csak nem számítjuk a Big Ben-t magát, ami iránt valami különös vonzalmam van, az tény.

Élveztem, hogy tanultam április végén-május elején, mivel szabadkezet adtak az esszéválasztásban (szociolingvisztika), így végre volt lehetőségem kutatni, saját kérdőívet csinálni és elemezni a saját eredményeimet; érezni, hogy a project az enyém. Azért élveztem annyira, mert magamnak csináltam - nem kellett volna ennyi energiát belefektetnem, ha csak az itteni tanulmányaimat nézzük, átengedtek volna, szinte ha akármit is írok -, valóban engem érdekelt a végeredmény, s saját magamra akartam büszke lenni úgy, hogy csak én mondom magamnak - talán ez is a magányos kis életemből fakad... Épp most kaptam pár szavas összegzést, s aszerint is izgalmas és tetsztős lett a munkám. (Végre valami pozitívum). S most nem maradt más, csak az utolsó napok élvezése... bár már szép az idő, s tegnap megjártam az 'én kis szigetecském', mennék már haza, mert elég volt a semmitettevésből, szeretném tovább csinálni az életem; azt hiszem tudom mi a következő lépés - szerencsére volt elég időm több ötlettel is előállni, s hálás vagyok, hogy volt lehetőség mindegyik kibontakoztatására magamban, s átlátására -, mostmár a további alakulásokhoz tettek kellenek, s csak akkor tudok többet, hogy mit hogy, s mint lehet, s ahhoz mérten újra megálmodni a következő lépéseket. Ugyanakkor egyre nyugtalanabb is vagyok, mert pénzem szűkében vagyok - nem mintha folyamatosan nem voltam, s lennék abban, s mindent nem 2-szer, hanem 3-szor meggondolni, hogy kiadjak-e bármire; nem, nem panaszkodni akarok, mert a legfontosabb az volt mindig is, hogy lássak, minél többet lássak, mert az nem feltétlen pénztől függ, s pláne nem feltétlen sok pénztől -, s munkába kell állnom, különben nem tudom mi lesz - igen, ez a legjobb megfogalmazás: nem tudom mi lesz. ... Tovább kell tanulnom, s többet kell dolgoznom, de nem bánom, csak fele ilyen kedvesek, s segítőkészek legyenek a tanárok, mint itt. Két órára jártam végül rendszeresen, de az a két tanár elragadó volt, mindig mosolyogtak, s még ők kérdezték a kurzus végeztével, hogy ugye élveztük az órákat. Hihetetlen.

A finneket nem fogom sajnálni, teljesen unszimpatikusakká váltak a számomra. A zárkózottságuk átváltott nálam képmutatásba. Az, hogy 'csak azért mosolygunk, hogy barátságosak legyünk, de juj, ha a barátom akarsz lenni, bocsi, azt már nem, és nincs mosoly' - fúj, ez gusztustalan. Lehet, hogy jobb az oktatásuk, tisztábbak és kényelmesebbek a tömegközlekedési eszközeik, nem hallani politikai ócsárolásról és itt még egy boltirakodó is annyit keres, mint nálunk egy bankár, nem akarnék többet köztük lenni. ... Náluk csak az észtek a rosszabbak, 'köszönhető' ez a vélemény az észt lakótársamnak, aki semmilyen udvariassági formát nem ismert. Azok az aprócska incidensek, amik még az első 2 hónapban megtörténtek, semmi nem volt ahhoz képes, hogy ideköltöztette a férjét Egyiptómból március elején se szó, se beszéd - s 'elfelejtett' szólni, hogy nem csak vendég lesz, hanem itt fog élni 2 és fél hónapot. Még csak azt az egyszerű és magától érthetődő kérdést sem tette fel, hogy mi beleegyezünk-e - ha már egyszer mi fizetjük a lakbért, s mi élünk ott hivatalosan. Undorító volt, hogy még így is valamikor áthozta az öccsét, s így teljes mértékben az ő csalédi fészke lett az elvileg mi lakásunk - mert a macskáról se feletkezzünk meg. Minden nap arra keltem, hogy többfogásos reggelit csinál Hippo a férjének - mert jaj, szegény, az ő gyomra nem yoghurthoz van szokva -, s a folyamatos macskanyávogásra, mert enni azt alig kapott szegény. Folyamatosan, a nap 24 órájában főztek, ettek és dagadtak - Hippo szemmel láthatóan kövérebb lett -, és persze a mosogatással napokat vártak, vegyszereket sem vettek, s takarítani is csak módjával. Volt olyan, hogy nem vettek macskaalmot sem, hanem újságpapírt tettek a macska vödrébe, s gondolhatjátok milyen macskaszarszagban enni, élni - az ajtóm folyamatosan csukva volt, s a lehető legkevesebbet érintkeztem velük. Még az a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy nem egyedül kellett tűrnöm mindezt, hanem Silviával - bár a 'bulikirálynőnk' nem sokat tartózkodott otthon, még az is megeesett, hogy napokig csak átöltözni járt haza esténként az egyik buliból a másikba szó szerint. Azonban annyira megelégeltem a dolgot mostanra, hogy Angliából hazajövet köszönés nélkül megkérdeztem, hogy vettek-e WC-papírt, mert már megint nincs, s Silviával már 4 alkalommal mi vettünk; erre még persze neki állt feljebb, hogy 'csak' 3 napja nincs, s ő úgy van vele, hogy nem alkalmakat számolunk, hanem az vesz, aki épp észreveszi - jah, de érdekes, ő biztos nem lát jól -, s aztám még a férje is beleszólt, hogy ő, egyiptomiként nem is használ WC-papírt - na, ha ez valóban így van, akkor nagyon gusztustalanok. Másnap boldog meglepetésemre elköltöztek - persze otthagyták a mosatlant és a szemetesük. Azóta egyszer hallottam Hippo-t visszajönni, 10 percig pakolni - még elvitt pár dolgot. Remélem többet nem látom őket. Sokkal kellemesebb így a lakás. María is csak egyedül van, a fiúk Portugáliában nyaralnak, Lila pedig Oroszországban. Olyan jó volt tegnap előtt 3-masban a balcony-n vacsorázni 10-kor, amikor még világos volt, s hagyni, hogy ránk esteledjen. Sütöttem 'gyors sütit', s másnap reggel is olyan jó volt kiülni, s a napon reggelizni, ami valóban már tűz. Mióta visszajöttem Angliából, nem kell kabátot vennem - de még pulcsit sem -, s élvezem, hogy szandálban lehet járni. Tegnap nagyon nagyon jó volt egyedül bejárni a szigetet és fényes, zöld képeket készíteni - nem bántam annyira, hogy nem csupaszok már a fáim, s nem siettem haza a hétfői szaunázásomra, s úszásomra sem; ha szép idő van, ki kell használni; szombaton úgyis élvezkedhettem megint egyedül egy darabig, míg nem jött az amerikai (akiről más egyebet nem is tudok). Csütörtökön Silvia elutazik Frankfurtba az egyik spanyol udvarlójához - tudjuk miért, teljesen nyílvánvaló -, de pénteken már itt is lesz Lilám, úgyhogy remélem még biciklizünk erre-arra, s ezen a szombaton nem egyedül megyek bolhapiacozni. ... Vicces, hogy az iskolában itt hagytam abba az írást, mert hazasiettem vacsorát főzni a lányoknak (nagyon egészségesen élünk - no meg húsmentesen -, brokkolis-fokhagymás tészta) - amit megint csendesen, gyertyafényesen az erkély-teraszon fogyasztottunk el... >

Csak annyit hagy kezdjek el mesélni, hogy milyen érdekes volt látni a természet nagy alakulásait, változásait. A legjobban az erdőn vettem észre, a vasútállomás felé. Sokkal szívesebben jártam vonattal, s nem csak azért, mert gyorsabb, hanem az a kis erdei séta akármilyen napszakban, akármilyen időben feldob és gyönyörködtet... Amint átlépem a legelső óriásfenyő képzeletbeli határvonalát, s kijelenthettem, hogy az erdőben vagyok, máris azt éreztem, hogy máris a közepén vagyok, teljesen körülvesz, átölel, s abban a pillanatban hallom a madarakat, s legfőképpen érzem az erdő illatát. Különösen eső idején - valahogy a víz jobban oldja az erdő-illat kapszulákat. Imádom. Rövid kis út, és mindig sajnálom, hogy olyan gyorsan végig értem rajta; de néha megáltam, s megállok bámészkodni, s mosolyogva szívom magamba a frissességét.

-> ->

Egyenlőre ölelések:

Szaffika